T. Tamás Ferenc: Nagyanyám kenyere
(Képen: Réti István: Kenyérszelés)
A Cserhát Művészkör 2021.őszi pályázatán Prózai Nívódíjban részesült.
Megjelent a Délibáb Magazin 2022. őszi számában.
Anyai nagyanyám egy pici kis zalai faluban, Bezeréden élt. Pár száz fős, csupa öregek lakta zsákfaluról van szó, ahová egy ötszámjegyű bekötőút visz. Pontosabban nem is a pici faluban, hanem attól három-négy kilométernyi járásra éltek "a hegyen". Róla, illetve az ő kenyeréről szól ez a történet.
A mama aranyos, kedves parasztasszony volt. Világ életében az erdő közepében lévő hegynek becézett zalai dombok között élt. Szerette az életét és szeretett jókat enni, meg rajongásig szerette az unokáit: engem, meg a pár évvel idősebb unokatestvéremet. Szomszédai is voltak pár percnyi járásra, de minden rémisztően csendes volt. A háztól le kellett menni a völgybe jó százötven méternyire a kúthoz vizet hozni.
Én világ életemben városon éltem, így soha el nem tudtam képzelni a falusi életet. Gyerekként szüleimmel sokszor mentünk a mamához: az autóbusz átszállással majdnem két óra alatt volt a faluban, onnan egy erdei ösvényen kellett jó egy órát menni a hegyre. Én a városban soha nem szoktam a sáros-dagonyás erdei utakhoz, meg amúgy is világ életemben nagyon ügyetlen voltam; így szüleim mindig arra biztattak, hogy gyorsan essek el, mert akkor már viszonylag épségben felértem a mama házáig. Utáltam a hosszú buszozást, utáltam az erdőt, utáltam ennyit gyalogolni, utáltam elesni,… Szóval, sokszor és igen sokat nyafogtam.
Tudtam, hogy a mamánál mindig kapok bőven enni, de csupa paraszti ételt, amit a városi elkényeztetett gyomrom miatt nem szerettem. Mindenki azt mondta, hogy ez a legjobb, legfinomabb. Hát, nem tudom: én eleve nem szerettem a szalonnát, a zsíros kenyeret ki nem állhattam, kolbászból is csak a boltival voltam jóban. Ehhez képest a mamánál zsíros kenyér volt hagymával, vagy szalonna, esetleg töpörtyű. Az egyetlen, amit ott enni szerettem: a sütemény. Világ életemben rettenetesen szerettem az édességet és ő mindig igyekezett finomságokat sütni.
Úgy öt-hat éves lehettem, amikor nyáron pár napra ott maradtunk a mamánál. Édesanyám igyekezett csitítani, de már a falu után csúnyán elestem és nagyon fájt a sebem, így már akkor elegem volt az egészből. Előző nap esett, így az erdei út még a szokásosnál is nehezebb és hosszabb volt. A házból elém sietett Szutyi kutya, aki csak a gyerekekkel volt barátságban, de a felnőtteket megmorogta. Megsimogattam, majd ketten mentünk a ház felé. Mamám körbepuszilt, majd megterített és ebédeltünk. Emlékszem, hogy akkor borultam ki, amikor rádöbbentem, hogy még mindig nincs rendes WC, csak egy kert végében lévő árnyékszék. Utána meg csak lavórban lehetett fürödni, ráadásul az egész család bent volt az egyetlen szobában – ennyit szégyenlősségemről! Utáltam az egészet! A megszokott környezetemet akartam visszakapni!
Szüleim letettek aludni egy kiságyba libatollas párnára, amitől asztmás lévén nehezen kaptam levegőt. Alig aludtam egész éjjel. Másnap a mamám kenyeret sütött. Mindenki dicsérte a friss kenyér illatát, de az eldugult orrommal nem éreztem semmit. Amikor ebédre került sor már eleve rosszul voltam: szalonnás rántotta volt ropogós töpörtyűvel. Ezt inkább megturkáltam, hogy a nem evéssel le ne bukjak. Ropogós héjú friss kenyér volt hozzá, amibe beletört egyik tejfogam, így még inkább elegem volt. Persze a felnőttek mindenből alaposan ettek és meg is dicsérték a mama finom főztjét. Alig vártam a süteményt, mert már nagyon éhes voltam. Madártej volt, ami nagyon rosszul esett az üres gyomromnak, így gyorsan kiszaladtam hányni. Vigasztalásul kaptam egy kis zsíros kenyeret némi paprikával, amiből a zsírtól undorodva csak a paprikát ettem meg. Utáltam az egészet! És éhes voltam. Nagyon.
Ebéd után a felnőttek együtt boroztak, engem meg le akartak tenni a kiságyba, de ezt némi sírással megúsztam, így délután is kaptam levegőt. Mamám délután csendben adott egy almát, így nem maradtam olyan éhes. Persze a többiek rájártak a mama által szeletelt friss kenyérre, de nekem, városi ficsúrnak, ez maga volt a horror! Szerencsére másnap délelőtt hazaindultunk a megszokott városi kényelembe. Addig már csak egy levegőtlen éjszaka volt hátra. Megúsztam…
Sok évtized telt el. Mamámat már régen eltemettük. Így őszülő fejjel tudom, hogy ő jót akart a maga módján, de sajnos ez nem úgy sült el. Az asztmámat jól kezelem, így már érzem a friss kenyér illatát, de a zsíroskenyértől meg a töpörtyűtől azóta is undorodom. Általában az összes zsíros, magyaros ételtől. Sokan mondják, hogy nem magyar gyomrom van. Igazuk lehet! Visszaköszönnek a gyerekkori emlékek. Az erdei utakkal sem vagyok jóban. Az almát viszont imádom azóta is. Szeretettel gondolok az én kedves mamámra, de a frissen sült kenyere sajnos nagyon rossz emlékeket ébreszt!
T. Tamás Ferenc, 2021.jún.