T. Tamás Ferenc: Miért kellett ennek így történnie?

Megjelent a Kláris Antológia '18-as kötetében 2018.szeptemberében.
Megjelent a Holnap Magazin online verziójában.

Csak ülök magamban és merengek. Miért kellett ennek így történnie?

Amikor megismertelek Téged egy tűzről pattant, energiával teli, érdekes lány voltál. Illetve nem pusztán érdekes, hanem a kollégiumi gólyaavató egy próbája miatt teljesen kormos volt az arcod. Egyszerűen rettenetesen néztél ki, de szemeidben látszott a kaján csillogás. Te meg kinevetted a szakállamat és az arcomat teljesen beborító lisztet. Hát, igen! Ez egy meglehetősen durva feladat volt!
Aztán este alaposan kimosakodva álltunk egymás mellett az eredményhirdetésen és így tiszta arccal alig ismertük meg egymást. Pár pillanat alatt eldőlt, hogy a mi csapatunk keményen a legutolsó lett sok-sok ponttal lemaradva az előző helyezett mögött, de akkor ezen már őszintén tudtunk nevetni.
Bár idegenek voltunk, ráadásul egymás nevét sem tudtuk, de már volt pár pillanatnyi közös múltunk. Az eredményhirdetés után többen is elmentek komolyan inni, de ez nem volt a mi pályánk. Leültünk a málló falú folyosó egy szegletében egy-egy pohárka vörös boros kóla mellé és csak meséltünk.

Miért voltál olyan aranyos és kedves már azon az estén? Miért csillogott annyira feledhetetlen szépséggel mélybarna szemed? Miért nem történt azon az estén semmi más a félhomályos folyosó csendjében elmesélt történeteken kívül?

Mindkettőnket már rég bezárt magányunk elefántcsont-tornyába a tizennyolc évnyi keserű tapasztalatunk. Soha nem voltunk népszerűek és közkedveltek. Egyszerűen féltünk az újabb leégéstől! Mindketten szerettünk olvasni, egy jó filmet nyugodtan megnézni; belemélyedni egy érdekesnek ígérkező tudományos anyagba. Ez soha nem volt trendi! Igen, el kellett viselnünk a többiek gúnyolódását: én mindig is a nagydarab, esetlenül kövér fiú voltam, Te pedig enyhén bicegve jártál a félresikerült csipőficam-műtéted miatt, ráadásul a női kencefincéket is utáltad. De ez kit érdekelt! Végre úgy éreztük, hogy talán megtaláltuk egymásban a lelki társat!
Miért üldögéltünk egymással szemben a 9. és a 10. emelet közötti lépcsőházban éjszakába húzódóan tanulva? Miért beszélgettünk olyan jókat? Alig volt két méter közöttünk, de a kopott lépcsőházban számomra ez a két méter fényéveknek tűnt!

A leckéket és a tételeket is egymásnak mondtuk fel, ha kellett. Hiába tanultunk más-más szakon, de mindig volt közös témánk. Még a vizsgaidőszak kegyetlen hajtása alatt is muszáj volt egymás közelségét éreznünk! Amíg Te az anyagtant magoltad, addig én elmerültem a végtelenül cikornyás matematikai levezetéseimben. A stressztől Te mindig ettél, én meg túl sokat pipáztam és kávéztam. Elvoltunk és élveztük a ki nem mondott szavakat is! Január végén a születésnapodra maradék pénzemből vettem egy pici kis tortát meg egy szál vörös rózsát, hogy megünnepeljük a vizsgaidőszak végét és végre kiöntsem a szívemet, de jött egy telefon, hogy szívrohamot kapott édesapád és Te rögtön hazasiettél.
Miért kellett ez a hirtelen betegség? Miért volt ez így? Csak ültem a megszokott helyünkön és dermedten néztem a tortácskára és üresen bámultan életem először vett rózsáját. Nem tudtam, hogy látlak-e még valaha?! Miért kellett ennek így történnie?

Amikor pár nap múlva visszajöttél, addigra már édesapád túl volt a nehezén, de istenigazából csak az én vállamon sírva tudtad kibőgni magadat. Akkor jött ki a vizsgaidőszak és édesapád betegsége okozta összes feszültség. Nem tudom, hogy meddig zokogtál a vállamon, de azt tudom, hogy az összes erődet kibőgted és én alig tudtalak Téged átkarolva eltámogatni a szobádig. Persze a lökött szobatársaim azt hitték, hogy végre összejöttünk és túlestünk mindenen, de csak egy ártatlan ölelés volt az egész.  
Miért kellett ilyen szánalmasan gyengének lennem? Miért nem mertem kezdeményezni még akkor sem, amikor búcsúzóul egy ártatlan „köszönöm-puszit” kaptam Tőled. Miért kezdődött már másnap reggel az új félév merőben új kihívásokkal? És miért ültünk pár nap múlva megint a két emelet közötti lépcsőházban egymástól úgy két méterre, de lélekben fényévekre? Hol volt akkor már a tortácska és az egy szál égően vörös rózsa?
 

Aztán Te kezdtél el-elmaradozni. Egyik simogatóan meleg április eleji estén sétálni hívtál. Nem tudtam hová lenni meglepetésemben! Te soha nem szerettél sétálni, hiszen jól láthatóan bicegtél és még a gyaloglás is kimerített. Ott a csendes dombok között kószálva bevallottad, hogy előző este az egyik csoporttársaddal volt randevúd és ott össze is jöttetek. Most búcsúzni jöttél hozzám, mivel innentől vele szeretnél lenni. Úgy érzed, hogy számodra az a kedvesen komisz fiú lehet a Nagy Ő! Nem akartad, hogy mástól tudjam meg, hogy így érzel.
Mit tehettem volna? Elfogadtam és gratuláltam kettőtökhöz! Mosolyogtam és örültem, de közben zokogni tudtam volna. A szám mosolygott, de a lelkem üvöltött fájdalmában.

Miért kellett ezt tennem? Miért nem volt elég erőm harcolni Érted? Miért kellett beletörődnöm elvesztésedbe? Miért kellett feladnom Téged úgy, hogy a szívem hasadt meg Érted?
Csak néztem oly’ kedves arcodat, ahogy boldogságtól önfeledten mosolyogott és legszívesebben körbe tudtam volna csókolni, de akkor már másé voltál és éreztem, hogy ezt soha többé nem tehetem meg. Elveszítettelek – talán örökre.

Három év múlva nyár elején volt az esküvőtök. Bár Te engem hívtál tanúnak, de én ezt udvariasan elhárítottam. Azért az anyakönyvvezetőnél ott voltam én is és sok boldogságot kívánva gratuláltam Kettőtöknek.

--------------------------------

Eltelt vagy tíz év. A metrón zötykölődve hallottam, hogy valaki hívón mondja a nevemet. Hátrafordulva láttam, hogy egy 5-6 éves forma kisfiú szalad Hozzád és igazi szeretettel átölel. Az oly’ ismerős arcodon durván sok alapozó volt és a kezed tele volt kék-zöld foltokkal. Csak ennyit szóltál hozzám:
-    Ettől a részeges állattól csak a rólad elnevezett kisfiam maradt. Ő pár napja költözött el végleg!
Aztán megállt a metró és Te elsiettél a gyerekeddel. És csak álltam ott hitetlenkedőn leforrázva – némán.

Most csak ülök magamban és merengek. Miért kellett ennek így történnie?