T. Tamás Ferenc: András füttye
Megjelent a Délibáb Magazin 2023. tavaszi számában!
Lassan már tizenöt éves az a történet, amit el szeretnék mesélni. Akkoriban délutánonként egy másik iskolában is tanítottam, ahol csak az érettségi előtti utolsó két évfolyamra jöttek a vegyes képzettségű diákok. Szokás szerint szeptember elején az első órán kértem mindenkitől egy nevet és az eddigi iskoláit – csak felsorolás, semmi komoly. Így legalább fel tudtam mérni a társaság előképzettségét. Őszintén szólva nem volt valami ígéretes a társaság: tele ilyen-olyan kudarcokkal. Ráadásul sokan az iskola mellett délelőttönként 4-6 órában dolgoztak is.
Egy nyurga, magas fiú következett. Felállt és csak ennyit tudott mondani:
- A-a-a-a-Bandi vagyok. Na-na-na-nagyon dadogok. – a többiek persze élcelődtek rajta.
Megköszöntem a próbálkozást és ugrottam is tovább. Az óra utáni szünetben aztán megbeszéltem Andrással, hogy másnapra hozza be az orvosi papírjait. Ez meg is történt. A vizsgálati eredmények miatt az iskola igazgatónője határozatban felmentette a szóbeli számonkérés alól, így viszonylagos nyugalomban tanulhatott. Ettől függetlenül néha meg kellett szólalnia, illetve amikor egy-egy levezetésben a diákok közreműködését kértem, akkor ő is jelentkezett. Eleinte hátul ült, de a lustaságom miatt megkértem, hogy üljön már előre, hogy mindig ráláthassak a füzetére.
Eltelt a szeptember, majd az október is, amikor is lassan kiderült, hogy az addig állandóan kigúnyolt András egész normálisan tudott hozzászólni a matematikához - már a maga furcsa módján. Nem volt egy kiemelkedő képességű, de látványosan fejlődött. Előző iskolájában jobbára kegyelemből átengedték ketteskével, de itt a sok munka hatására hármas-négyes körüli teljesítményt nyújtott.
Szegény Bandi! Amennyire akart volna beszélni, annyira nem ment neki. Néha megőrült egy-egy szó vagy kifejezés kimondásáért, de inkább leírta. Bár a többiek egyre kevesebbet gúnyolódtak rajta, de azért néha még érkezett egy-két beszólás. Sajnos ez a társaság nehezen volt kezelhető! A tanév végén írattam az osztállyal egy próbaérettségit, hogy lássák a jelenlegi képességeiket – ez egyedül Andrásnak lett négyes; a többieknek mind gyengébb. Kiosztáskor utolsónak adtam oda a dolgozatát és alaposan megdicsértem. Máskor jöttek volna a „stréber” beszólások, de most a társaság tiszta szívvel megtapsolta a dadogós srácot.
Az utolsó tanévben normálisan folyt tovább a munka – András továbbra is csak néha próbálkozott a megszólalással, mostanra már mindenki elfogadta ilyennek. November közepe lehetett, amikor kivételesen úgy fél órával korábban érkeztem a suliba és egy dallamos fütyülésre figyeltem fel. Olyan ismerős volt, mintha valami filmzene lett volna. Aztán rájöttem! A klasszikus „Híd a Kwai folyón” filmből a hadifoglyok füttye volt. Ráadásul tökéletes előadásban! A tanári elé érve megláttam az előadót: András volt! Hibátlanul fütyült és gyönyörűen! Ezt soha nem hittem volna róla.
- T-t-t-t-tan’bá bo-bo-bocsánat! N-n-n-em a-a-a-a-akartam za-za-za-zavarni.
- András! Ez eszméletlen volt. Gratulálok!
- Kö-kö-kö-kö-köszi.
- Mást is tud? – erre csak bólintott.
Nekiállt egy másik klasszikusnak, a „Brian élete” utolsó jelenetéből a keresztre feszítettek dalának. Aztán jött egy harmadik, majd egy negyedik is. Persze mind hibátlanul! Csendben szállingóztak a többiek is és teljes csendben hallgatták a hihetetlen előadást. A negyedik nótát és így a mini-koncertet is az otromba kicsengetés szakította félbe. Kitódultak a diákok a többi osztályból és a szokásos fejetlenség lett úrrá. De meg kell mondani, hogy attól a matek órától András respektje egész más lett!
Lassan lecsorgott a tanév és a banketten elbúcsúztam az osztálytól. Mindenkivel beszélgettem pár mondatot, így Andrással is; bár vele nyilvánvaló okok miatt ez kicsit tovább tartott. András ekkor mondta el, hogy a munkahelyén kezd valami kapcsolata kialakulni egy lánnyal, de még minden bizonytalan. Az ő szavaival élve: „olyan eszméletlen jó érzés”.
Eltelt vagy másfél év, amikor meglepetésre András Messengeren bejelentkezett: személyesen akart velem találkozni. Egy közeli, csendes kis cukrászdába ültünk be. Érdeklődve hallgattam a talán kicsit kevésbé dadogó Bandit. A még végzősként megismert Oliviával már jó egy éve összeköltöztek és nagyon boldogok. Őszintén gratuláltam – bár nem értettem a találkozónk miértjét. Ekkor csendben a zsebéből elővett egy apró kis dobozkát és kinyitotta: egy egyszerű kis aranygyűrű volt benne.
- T-t-t-tan’bá, s-s-s-s-segítsen! N-n-n-n-nem t-t-t-t-tudom e-e-e-e-elmondani.
- Nyugi! Olivia magát így szereti, dadogósan!
- D-d-d-d-de ezt jo-jo-jo-jól a-a-a-akarom cs-cs-cs-csinálni.
Körbejártuk a problémát! A füttyöt gyorsan elvetettük, mert Bandi sokszor fütyült neki, viszont most valami egyedit akart, valami emlékezetest! Mindketten szerették a klasszikus mozikat, így ilyen körben kezdtünk gondolkodni. A rádióból ekkor szólalt meg a szerintem egyik legszebb szerelmes dal: a klasszikus Zefirelli-féle „Rómeó és Júlia” szerelmi témája („What Is A Youth”). András persze egyből elkezdte fütyülni. Ezt a lány is szerette. Én viszont azt tanácsoltam, hogy tanulja meg a szöveget énekelni és ha jól megy, akkor egy romantikus estén vacsora után legyen meg az a térdre ereszkedés. Igazság szerint korábbról tudtam, hogy aki dadog, az lehet, hogy énekelni tud, ha van hallása. Márpedig Andrásnak a fütty miatt nagyon is volt! Kikerekedett szemmel hallgatta a vad ötletemet, de megígérte, hogy megpróbálja. Elbúcsúztunk – ismét.
Csaknem egy hónap múlva megint bejelentkezett, hogy menjek a kedvenc cukrászdájába szurkolni. Csak pár beavatott volt ott, persze a dolgozókkal András megbeszélt jó előre mindent. Egy bevezető süti után András kiment a mosdóba, majd jött a megbeszélt Nino Rota-szám. Bandi éneke elég szép volt és Olivia elképedve ült barátját nézve. A szám végén aztán András szó nélkül letérdelt a lány elé és kinyitva elővette a gyűrűt rejtő dobozt. A zokogó Olivia a fiút átölelve igent mondott. Tapsvihar! Elsők között gratuláltam…
Már őszbe hajlott az idő, amikor az esküvőjüket megtartották. Bár meghívtak a lakodalomra is, de én ott nem akartam zavarni. Azért kaptak tőlem egy apró ajándékot: a Zefirelli-féle Rómeó és Júlia c. filmet DVD-n.
T. Tamás Ferenc, 2019. aug.