T. Tamás Ferenc: A szív húrjai

Egy élet kezdetén a szív húrjai
Éppen csak mozgolódnak.
Csak az ösztön vezérli őket,
A kisbaba egészséges életösztöne.
Az első szavak kimondásával
Már kicsit erősebbek lesznek.

Pár év alatt elillan a semmibe
A gyermeki életigenlés és szeretet,
Hogy átadja helyét valami másnak,
Valami egészen újnak,
Ami oly’ megfogalmazhatatlan
És sehogy sem érthető.

A szív húrjai lassan megkeményednek
Az első csalódásokban,
A félreértett pillantásokban,
A szerelmesnek hitt nézésekben;
Az átsírt éjszakák zokogással teli
Őrülten dermesztő magányában.

Az én magányra ítélt, elzárt
Szívem húrjai túl kemények voltak
Az átélt csalódások miatt.
Lassan már elkönyveltem magamban,
Hogy örök érzelmi magányra ítélnek,
Lelki elefántcsonttornyomba bezárva.

Aztán jött egy kedves, aranyos leány,
Aki furcsa volt, oly’ nagyon különös
És valahol mélyen megérintette
A szívem magányba zárt húrjait
És egy halottnak hitt érzést
Keltett fel bennem.
 
Számomra ő volt a minden:
Akiért érdemes élnem,
Akivel minden reggel ébredhetek,
Aztán esténként kettesben
Karjainkat egymásba fonva
Csendben szerethetjük egymást.

A szívünk húrjai immár együtt dobognak
Egymásért nap mint nap,
Egy ütemre zúgják az örök szimfóniát:
A feltétlen, mindent átitató,
Mindennek értelmet és őrületet
Egyszerre adó szerelmet.

Ez az érzés átalakított engem
És annyi mindent adott,
Ami szavakkal le sem írható.
Szerelmemet féltve bízom benne,
Hogy a szívünk húrjai mindig
Együtt dobbanhatnak – egymásért.