T. Tamás Ferenc: Életem útja

 Megjelent a MANE Új Verőfény c. antológiájában (2023.júl.)

Kisdedként még nem tudtam semmit az életről, csak elvoltam. Szeretetben és békességben – mindennel és mindenkivel. Nagyon nem értettem, hogy mi miért és hogyan van, de a szüleim mindig segítettek kiigazodni az ismeretlen ösvényeken.

Fiatalon tisztán láttam magam előtt a ragyogó, fényes jövőt, melyben minden tervem megvalósul. Hittem, hogy én fedezem fel a világot és én adok értelmet az életnek. Tele voltam ötletekkel és tervekkel. Ifjonti hévvel dübörgő léptekkel jártam az utam. Tisztán láttam a jövőm és hittem magamban.

Aztán jött pár kanyar és egy-két durva kitérő is. Nem volt könyörületes hozzám az életem útja: ami másoknak oly’ könnyen és simán ment, az nekem csak nagy nehézségek árán és rengeteg akadállyal sikerült úgy-ahogy.

Egyszer régen egyesült utunk párommal, akit azóta is rendületlenül szeretek és mindenek felett imádok. Az addigi göcsörtös, bukkanókkal terhelt utam egyenes mederbe került. Az immáron közös utunk két gyönyörű és igen értelmes gyerekkel bővült. Ők lassanként önállósulnak és leválnak rólunk: kezdődik a saját útjuk.

Most már nem rohanok, csak lépdelek életem útján. Tudom, hogy hosszú az utam és még rengeteg a dolgom. Megfontoltan és higgadtan csodálkozom rá a világra; békésen szemlélődöm. A néhai világmegváltó terveim mára már sorra elszálltak. Beláttam, hogy mit tudok és mások is felismerték, hogy mire vagyok képes. A nagyszabású tervek helyett inkább a mindennapok gyakorlati megvalósítása lépett előtérbe.

Körbenézve látom, hogy egyre több ismerősöm útja véget és lebukik a föld alá. Egyre több az emlékem és egyre csak gyarapodik a múltam.

Rég-volt ismerősökre gondolva néha felkacagok, néha pedig csorognak könnyeim. Hol vagytok mostanában? Mi van veletek!? Hiába éljük az információ korát, mégis van akiről semmit sem lehet tudni. Hiányoztok – egyre jobban hiányoztok. A régi mosolyok, az egyszer-volt nevetések, a sok közös emlék egyre csak halványodik. Nézem őszbe csavarodó szakállamat és egyre ritkuló hajamat és rá kellett jönnöm: ez az én utam. Hogy jó volt vagy rossz, azt csak akkor dönthetem le, ha az utam a föld alá lebukva véget ér. De addig mindent megteszek a régen-volt álmaimért, az utazás szebbé és jobbá tételéért.  

Rá kellett jönnöm: nem az út a lényeg, hanem az utazás, az örök utazás.