T. Tamás Ferenc: József Attilához


„A rakodópart alsó kövén ültem én”
És vártam, hogy elússzon az a dinnyehéj,
Hittem a szóban: „A hetedik Te magad légy!”,
De közben kikacagott egy gyümölcslégy.

Én is kóborolhattam „A Város peremén”,
De ettől még nem lett belőlem főnyeremény.
Esténként leszállt a „Külvárosi éj”
A kopott utcákon nem maradt csak üres tökmaghéj.

Én is kértem remegő szájjal „Csókot tavasszal”
Néha kaptam is, így nem élhetek panasszal.
Rám is sokat hatott „Hazám”,
Főleg a soha nem látott öregapám.

Hazugság, hogy „Nincsen apám, se anyám”,
Bár sokszor volt vendégem a magány.
Én is sokszor kértem „Levegőt!”
Meg írtam „Kései siratót”.

Sokszor ültem „Reménytelenül”
És vágytam máshová szüntelenül.
Nem volt jó az „Elégia”,
És sokszor gyötört az „Óda”.

Álltam borongósan „A Dunánál”
Meg az Egyetem fura uránál.
És hiába üvöltöttem, hogy „Nagyon fáj”
Közölték velem, hogy „Kész a leltár”.

József Attila mondd meg nékem,
Nem éltem-e téveszmében?
Lehet-e kész valaha a leltár?
Vagy az életünk csak egy végtelen kaptár?