T. Tamás Ferenc: ’86 karácsonya

Köszönet Sz.B.-nek a történetért!

Megjelent a Kláris Magazin 2022.novemberi számában!

Ez az eset igen rég volt. Még kezdő mentős voltam, valahol Alföldön egy kisvárosban. Nem én választottam, hanem egyszerűen oda vezényeltek. Régi, állandóan köhögő, szinte felfűthetetlen és megbízhatatlan Nysa 522-es kocsink volt. Többször állt a szerelőnél, mint ahányszor tudtunk vele esethez vonulni. A kocsiban hárman voltunk: Béla, a sofőr, Arnold doki, a mentőorvos és én, a fiatal mentőápoló.
1986 tele volt. December vége felé járt. Már napok óta havazott. Leesett vagy 15-20 centi hó is. Aztán alaposan ráfagyott az utakra, így közlekedni nem nagyon lehetett. Persze a városban sorra jöttek a szokott esetek: páran elestek, így be kellett vinnünk kéz– vagy lábtöréssel. Aztán volt egy epilepsziás roham is, meg a város szélén egy hirtelen szélütés. A szokásos, semmi különös.
Aznap este már kora délutántól elkezdett irgalmatlanul havazni. Leesett vagy még 30 centi friss hó este 11-ig. Aztán a semmiből feltámadt a hatalmas szél. Rettenetes hóvihar tört ki! Pár méterre sem lehetett látni. Megnyugodtunk, hogy reggelig aztán sehová sem megyünk, mert ezzel a mentővel ez lehetetlen volt.
Úgy éjjel fél 2-kor álmunkból felriasztott a piros telefon csörgése. Ez mindig esetet jelentett. Egy nőnél szülési fájdalmak indultak be, ráadásul a gyerek állítólag farfekvéses volt. Tudtuk, hogy ez időjárási front esetén gyakori. A baj az volt, hogy a nő úgy 20 km-re egy picike faluban élt. De az utak teljességgel járhatatlanok voltak! A mentőket is csak a tanítónő telefonját tudták hívni. A faluban csak három telefon volt: a párttitkáré, a tanítónőé meg volt „A készülék” a postahivatalban, ami persze zárva volt. Akkoriban még azt sem tudtuk, hogy létezik mobiltelefon.

Szóval, elindultunk a semmibe. A város széle alig pár kilométerre volt. Addig valahogyan elballagtunk a kivénhedett mentővel. De ott az utat teljesen elzárta a hóvihar által összehordott jó méteres hófal. Moccanni sem tudtunk. Szerencsére éppen arra járt egy hókotró és a sofőr elénk állva mutatta, hogy kövessük. Lassan mentünk. Lépésben. Vagy 5-6 km-t tehettünk meg így, amikor a hókotró is elakadt és minden igyekezete ellenére sem tudott megmoccanni sem. Se előre, se hátra. Kész! De nekünk hátra volt vagy 8-10 km. Segítséget nem tudtunk kérni, hiszen a semmi kellős közepén álltunk és egyre jobban fújta a szél a mindent ellepő havat. Ráadásul igen hideg volt, úgy -12 oC környékén járhatott a hőmérő és egyre hidegebb lett.
Béla, a sofőrünk elkérte a dokinál mindig meglévő dugi pálinkát (amit persze csak a részegek megnyugtatására tartott, legalább is nekünk ezt mondta) és alaposan meghúzta. Kérdő tekintetünkre csak annyit mondott, hogy emlékei szerint úgy 1-2 km-rel ezelőtt elhagytunk egy laktanyát vagy legalábbis egy őrbódét. Addig elmegy gyalog és onnan valahogyan segítséget hoz, de ehhez innia kell, hogy addig ne fagyjon meg.

Jó fél órát álltunk a hidegben és azt számolgattuk, hogy vajon meddig tudunk még fűteni, amikor egy igen mély hangú dübörgést hallottunk közeledni. Nem értettük, hogy mi ez, így kimentünk. A hó tetején vígan jött egy harckocsi: ennek a vasszörnynek semmit sem jelentett a majd’ méteres hó. Megállt mellettünk, majd a tank belsejéből kiugrott Béla és kérte, hogy üljünk át alkalmi járművünkbe a szükséges felszereléssel. Sebtiben átpakoltunk mindent, majd a tank hatalmas robajjal elindult árkon-bokron át. Itt már nem kellett törődni a járhatatlan utakkal, csak az állandó rázkódással. Béla közben elmondta, hogy tényleg ott volt az őrbódé, ahol emlékezett rá. A szolgálatos őrt riasztotta, aki azonnal az éjszakás tiszthez szaladt. Ő szerencsére harckocsis volt és gondolkodás nélkül beült a legelső tankba, majd lélekszakadva jöttek értünk. A maradék pár km-t most már gyorsan megtettük.

Bár éjszaka volt, de a hatalmas zajra összeszaladt a falu népe, amikor a tank begurult a faluház elé. Ott gyorsan megmutatták a Józsi bácsiék házát, ahol a minden perces kismama sikítozva várt ránk. Szinte állandóak voltak a fájásai. Már szó sem lehetett a tervezett kórházba szállításról. Szó nélkül azonnal munkához láttunk: Arnold doki hideg és forró vizet kért, meg sok-sok tiszta törölközőt és minél több fényt. Sajnos a faluban addigra elment az áram, így csak kislámpák égtek. Azzal kellett világítani. A steril anyagot közben én kicsomagoltam és adogattam sorra a doki kezébe. Volt már szülni készülő nő a mentőkocsinkban, de farfekvéses szülést még életemben nem láttam, itt viszont végig kellett csinálnom a teljes folyamatot. Bár megpróbáltunk fájdalmat csillapítani, de ehhez őszintén már elég előrehaladott állapotban volt a szülés. Rettenetes volt az a jó negyed óra! Borzalmas! Aztán amikor teljesen előjött a pici, nem sírt fel. Arnold doki kitisztította a légutait, majd egyből hideg vízbe tette, aztán a melegbe. Megint hidegbe, majd megint melegbe. No, ekkor jött ki az első erőtlen hang a kicsiből. Hamarosan szép egyenletesen sírt a baba és az anyuka megkönnyebbülésében vele együtt zokogott. Lassan hajnalodott. Beköszöntött december 24-e napja. A mi közös karácsonyi ajándékunk a frissen született kis lurkó volt.
Az újszülöttet gyorsan lemostuk és elláttuk, majd megnyugodva végre leülhettünk egy-egy csésze forró rumos tea mellé. Ünnepeltünk!

Azóta már sok szülésen vagyok túl, de az a farfekvéses téli szülés még mindig a szemeim előtt van. Mi lehet veled, kicsi lurkó?! Boldog karácsonyt és minél több születésnapot!



T. Tamás Ferenc, 2019.nov.