T. Tamás Ferenc: Az én békém

A Cserhát Művészkör pályázatán prózai díjat nyert. 2023.okt.

Nemrég sajnos pár napra kórházba kerültem és ott egy kórterembe hozott a sorsom egy érdekes emberrel. Az ő története következik:

A nevem Azziz Al’Ahram. Libanonban születtem, 1967 tavaszán. Apám arab hitű szír diplomata volt, anyám pedig libanoni keresztény. A családban minden náció és vallás egyszerre volt jelen; tipikus közel-keleti család voltunk. Bejrút egy elég jómódú negyedében voltam gyerek. Békében és boldogságban éltünk egészen az 1975-ben kitört polgárháborúig. Aztán elkezdődtek a harcok. Sokszor azt sem tudtuk, hogy ki kit lő és miért. Gyakorlatilag állandó volt a lövöldözés. A város egyre inkább romhalmazzá vált, még a diplomata negyedet sem kímélték a harcok, pedig ott elméletileg tűzszünetnek kellett volna lennie. A szüleim a békét és a nyugalmat keresték, de ez sajnos akkor és ott nem adatott meg.
Aztán 1978 elején apámat Iránba vezényelték, így költöztünk kellett. Nekem, a 11 éves kiskamasznak ez egy nagy pofon volt. Az iskolám, minden barátom, minden ismerősöm ott maradt a harcok szabdalta Bejrútban. A Libanontól csaknem 2000 km-re lévő Teheránba költöztünk, ahol megint elölről kezdhettük életünket egy csendes, nem hivalkodó házban. Jól megvoltunk, bár Libanon sokszínű forgataga után igen furcsa volt Mohammad Reza Pahlavi sah rendszere; különösen a mindenhol jelen lévő titkosrendőrség agresszivitása volt a szokatlan. Akkor már recsegett-ropogott az egész iráni rendszer, mivel a nyugat-barát kormányzat nem volt tovább fenntartható. 1979. febr. 1-én tért vissza az addig száműzetésben lévő vallási vezető, Khomeini Ajatollah. Pár nap múlva megint harcok törtek ki, majd 11.-re győzött az iszlám forradalom. Megint utolért minket a bizonytalanság, a lövöldözés. Sokakat letartóztattak, de még többeket a nyílt utcán vert meg az egyre keményebbé váló vallási rendőrség. A csinosan öltözködni szerető anyám panaszkodott és sokat sírt, mivel nem akart fejfedővel járni, pláne undorodott a zárt csadortól; de ez hamarosan kvázi kötelező lett. Bevezették a rendkívül kemény iszlám törvénykezést, a sáriát, illetve annak helyi verzióját. Minden elromlott és rettentő félelem lett úrrá rajtam. Nem tudtam mit kezdeni a sok hirtelen szakállat növesztett férfival, meg a beburkolózó nőkkel. Utáltam az egészet! Szüleim megpróbálták otthonról kizárni a nyugtalanságot, de ez nem teljesen sikerült. Mi csak a békét kerestük, a mi békénket.

Már-már kezdett megszilárdulni a furcsa rend, amikor 1980-ban Irak megtámadta Iránt. Ez a háború senkinek sem hiányzott, kivéve Irak vezetőjének, Szaddám Husszeinnek. Nem értettük a miértet és a hogyant. Eleinte még nem követelt túl sok áldozatot a háború, de ahogy teltek az évek, úgy egyre több katonának beállt barátomat ölték meg.
Emlékszem egy olyan fényképre is, ahol 35-en voltunk fiúk, osztálytársak. Úgy 15 év múlva vettem újra elő a képet, de addigra már tízen meghaltak közülünk.
Azt nem értettük, hogy miért maradnak csendben a világhatalmak. Ez a háború 8 évig tartott, mialatt mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. Én közben felnőttem és kerestem egy nyugalmasnak tűnő országot, ahol békében tanulhatok tovább.
Mivel apám nem keresett valami jól, így kerültem a nyugodtnak tűnő Romániába. Konkrétan a temesvári orvosi egyetemre felvételiztem sikerrel 1988 nyarán. Én azt hittem, hogy egy szabadabb országba kerülök, de Ceausescu uralma kíméletlen volt – még az én parancsuralomhoz szokott szememmel nézve is! Először persze a nyelvet tanultam, aztán jött maga az egyetem. Én csak nyugodtan akartam tanulni, de ezt keresztbe húzták az akkori történések.
1989 decembere volt, amikor kitört az ottani szocializmus elleni forradalom. Persze éppen Temesváron voltam. Alig pár saroknyira laktam a forradalmi központnak számító Mária téri lelkészotthontól, ahol Tőkés László református lelkész élt. Én, aki világ életemben a békét kerestem, megint belecsöppentem a szórványos harcokba.  Rettegve néztük a szomszédos Magyarországról sugárzott adást, ahol részletesen beszéltek minden történésről. Pár nap múlva már nem lehetett visszafogni a tömeget és a gyűlölt diktátort elfogták, majd sebtiben kivégezték. Én, az arab diák is ott éljeneztem a tömegben. A metsző téli hidegben együtt örültünk. Akkor kaptam életem első csókját egy magyar lánytól, Ildikótól. Egyikünk sem gondolta komolyan ezt a csókot, de azért valahogyan kapcsolatban maradtunk. Jópár év múlva ugyanott kértem meg a kezét, Temesváron…
Az ottani rendszer teljesen összeomlott. Én már az addigi tapasztalataim miatt sejtettem, hogy mi következik. Évekig húzódó kisebb-nagyobb lázongás, esetleg harcok is. Bár akkorra a néhai félelmetes Varsói Szerződés már alig állt, de még mindig megvolt az óriási szovjet hadsereg. Így inkább Budapesten folytattam tanulmányaimat. Itt tanultam meg magyarul is. Itt végre jött a béke, az én békém.
Közben apámat áthelyezték a legjobb helyre, az USÁ-ba. Konkrétan az ENSZ-hez került, New York-ba. Én már friss házasként dolgoztam Magyarországon, amikor apám meghívott minket, hogy ott töltsünk egy-két hetet. Titokban abban reménykedett, hátha ott összehozzuk az addig hiába remélt unokát. Nagy reményekkel utaztunk ki, hiszen sokat vártunk a szabadság földjétől, az imádott Amerikától. Szeptember 7-én, pénteken értünk a JFK reptérre, New Yorkba. Ez 2001 elején volt. Úgy tudtuk, hogy a béke és a jólét vár ránk, de 4 nap múlva becsapódott a két gép és ledőltek az ikertornyok. Én, aki világ életemben a békét és a nyugalmat kerestem, megint ott voltam egy háborús helyzetben. Megint jött a gyomorgörcs, a csontig hatoló rettegés.
Hetekkel később jutottunk csak vissza Budapestre. Hazaértünk után napra pontosan kilenc hónap múlva született meg a fiunk.

Révbe jutottam: beköszöntött a béke, az én békém! Immáron 55 éves vagyok és elégedett vidéki háziorvosként élek választott hazámban, Magyarországon, feleségemmel és három gyerekünkkel.
Sok mindent közelről megéltem: a libanoni polgárháborút, az iráni iszlám forradalmat, az irak-iráni háborút, Ceausescu bukását, az ikertornyok összeomlását, meg még számtalan apróbb válságot. Ez a kis epilepsziás görcs, amivel behoztak a kórházba, semmit sem jelent az eddigiekhez képest!
Valahogy úgy éreztem, hogy bevonzom a válságot, de a Korán szerint ez nem lehetséges!
Én mindig a békét kerestem, az én békémet. És most remélem, hogy megtaláltam! Allahnak hála!

T. Tamás Ferenc, 2023. jan.