A Voyager küldetés

A NASA fennállása óta rengeteg küldetést hajtott végre, most is többet folytat párhuzamosan. Ezek között az talán egyik legsikeresebb a Voyager-1 és -2 küldetés; de minden esetre ez a jelenleg leghosszabb ideje futó misszió.

A küldetés célja

A Voyager csillagközi küldetésnek eredeti célja a külső bolygók és szomszédságukon túli tájak felderítése, majd Nap által uralt térség (heliopauza) peremének felderítése. Ez az újradefiniált küldetés továbbra is kutatja a külső Naprendszer környezetét, keresi a heliopauza határát, a Nap mágneses mezejének határát, illetve a napszél kifelé irányuló áramlását. Ilyen messzire még egyetlen, ember által alkotott űreszköz sem jutott.

Áttekintés

A Voyager-1 és -2 szondák azt a helyet kutatják, amit ember korábban még soha. 1977-es fellövésük óta töretlenül folytatják útjukat, immár 45 éve, ráadásul mindkét szonda sokkal távolabbra került a Naptól, mint a Plutó kisbolygó pályájának legtávolabbi pontja. 2012. augusztusában a Voyager-1 szonda jutott ki az emberiség történetében legelőször a csillagközi térbe, amit a közeli csillagok évmilliárdokkal ezelőtti robbanása által kidobott anyag részecskéi alkotnak. A tudósok remélik, hogy minél többet megtudhatnak erről az ismeretlen régióról, főleg a Voyager-2 2018. novemberi helioszférából a csillagközi térbe való kilépése miatt. Mindkét űrszonda továbbra is tudományos információkat küld a környezetéről a Mélyűri Hálózat (Deep Space Network = DSN) segítségével.

A szondák elsődleges küldetése a Jupiter és a Szaturnusz vizsgálata volt. Számos tudományos sikerük után (pl. a Jupiter Io holdjának aktív vulkánjai, vagy a Szaturnusz gyűrűinek bonyolultsága) a küldetést a NASA tudósai meghosszabbították. A Voyager-2 folytatta útját az Uránusz és a Neptunusz felé. Mind a mai napig ez az egyetlen emberi szonda, mit meglátogatta ezt a két bolygót. A szondák a helioszférából való kilépés után jelenleg a csillagközi űrt tanulmányozzák.

Fellövés időpontja: 1977. szept. 5. A szonda a Jupiter és a Szaturnusz mellett is elhaladt, kihasználva az óriásbolygók gravitációs parittya-effektusát. 1979.márc.5-én haladt el a Jupiter mellett, majd 1980. nov. 12-én volt a Szaturnusznál. A Szaturnusz után a szonda kiröpült a bolygók pályáiról és elhagyta a Naprendszert. Részletesebben: https://svs.gsfc.nasa.gov/4139

Fellövés időpontja: 1977. aug. 20. A szonda 1979. júl. 7-én érte el a Jupitert, majd a bolygó gravitációs hatását kihasználva irányt változtatott. 1981. aug. 26-án érte el a Szaturnuszt, ahol újabb irányváltás jött. 1986. jan. 24-én érte el az Uránuszt, majd 1989. aug.25-én a Neptunuszt. Utána ez a szonda is elhagyta a Naprendszert. Részletesebben: https://svs.gsfc.nasa.gov/4140

Technikai-tudományos részletek

Maguk a szondák hasonló felépítésűek: háromtengelyes stabilizált rendszerek, amelyek az égi vagy giroszkópos helyzetmeghatározást felhasználva a fő antennájukat mindig a Föld felé irányítják. Mivel már elég messze vannak, ezért a legfényesebb pontot, a Napot veszik irányba. A tudományos műszercsomag 10 eszközből áll.

A vezérlő számítógép csupán szekvenciális és vezérlő funkciókat biztosít, rögzített rutinokat tartalmaz (pl. parancs-dekódolás, hibaészlelés, hibajavítás, antenna-mutató információk,…)

Az AACS (Attitude and Articulation Control Alsystem) szabályozza az űrszonda tájolását, fenntartja a nagy teljesítményű antenna Föld felé mutató pozícióját, vezérli a kontroll-manővereket, és pozícionálja a kutatási platformot.

A kommunikáció alapvetően az S-sávon keresztül történik, 16 bit/sec. sebességgel, míg az X-sávú adó a belső kommunikációért felelős 160 bit/sec. sebességgel. Az összes adatot egy 3,7 méteres nagy erősítésű antenna továbbítja a Föld felé.

Az elektromos áramot három rádióizotópos hőelektromos generátor szolgáltatja, A jelenlegi teljesítmény kb. 250 Watt. Az eszközök nem bírják a folyamatos terhelést ilyen hosszú ideig, így egyes részeket le kellett kapcsolni.

Érdemes megnézni a szondák 3 dimenziós modelljét: https://voyager.jpl.nasa.gov/mission/spacecraft/