Stréberke – romantikus novella

• Jó napot! Dolgozzanak tovább nyugodtan! – szólt a diákoknak, akik fel sem néztek a magyar érettségijükből.

• Szervusz! Jó „szórakozást”! – élcelődött a kollegina, majd kiment.

Ábrándozott, mert mást úgysem lehet ilyenkor csinálni. Ábrándozott az életről és a munkájáról, a mindenek felett szeretett tanításról. Felötlöttek emlékei. Apja matematika-fizika tanár volt, apaként szigorú, de igazságos ember. Szerette a lányát: sokat pátyolgatta kora gyerekkorától fogva. Anyja gyönyörű nő volt: mérnök. Sajnos elég korán, már 6 éves korában elütötte egy részeg autós. Azonnal meghalt. Apja nem igazán tudott túllépni szeretett felesége halálán. Többé soha nem volt értelmes kapcsolata. Ahogy Noémi visszagondolt, nem igazán tudta anyját felidézni. Csak a fényképek maradtak meg benne meg az a kellemes érzés, amit az anya ölelése okozott. Más sehogy sem ugrott be! Alig pár kép: csak ez volt az anyja!

Sokat járt be apja iskolájába, A Gimibe. A városban mindenki csak így hívta, hiszen az ország 50 legjobb gimnáziuma között voltak rendszeresen. A kis félárva kislányt mindenki pátyolgatta: sokan direkt neki hoztak „egy kis otthonit”. Szóval, nem figyelt eléggé és az amúgy kicsit hízékony természete miatt szépen kikerekedett, Nem volt kövér, csak rendszeresen volt némi túlsúlya. OK, nem is némi. 165 centis magassága mellé 85-90 kg között volt a súlya. A sok kényeztetés miatt nem tudott – és nem is igazán akart – fogyókúrázni. Apja sokat dolgozott, hogy ki tudja fizetni a lakásukat, így a kis Noémi is sokat lebzselt A Gimiben. Persze rendszeresen bejárt apja óráira, mert nem igazán tudott mást csinálni. Aztán unalmában be-bejárt a többiekhez is. De azért mindennél jobban a matekot szerette. Apja másik tárgyával, a fizikával valahogyan nem tudott igazán zöld ágra vergődni: ez a tárgy nem tudta megragadni! Ellenben a számítástechnika lenyűgözte, illetve az a hülye Antalka teljesen megfogta. (Rendes neve is volt persze, de mindenki a választott becenevén hívta egyszerűen csak Antalkának.) Hihetetlen jó tanár volt! A szerteszét oszló figyelmű izgága diákokat úgy meg tudta fogta, hogy több sem kellett. Apjához hasonlóan ő is imádta munkáját, de az elég laza stílusú apjával ellentétben Antalka kőkemény volt és szigorú!

Hetedikes korára már elég jól elboldogult a számítógépekkel és 1-2 versenyen is sikerrel szerepelt. Bár sokat izgult, de ahogy kettesben maradtak a versenydolgozat feladataival, megnyugodott. Apja génjeivel és állandó segítségével voltak sikerei, de csak a megyei versenyekig jutott el. Valahogyan a komolyabb dolgozatok csak nem akartak bejönni. Azokat valahogy már nem érte fel sem ésszel, sem tehetséggel!

Az általános iskola után persze hova máshová ment volna, mint A Gimibe. A történész osztályába került. Remélte, hogy sok-sok tehetség közé. Hitte, hogy itt boldogabb lesz és elégedettebb, mint a régi suliban. Az osztályfőnököt inkább elviselte, mint szerette, mivel nem nagyon érdekelték ezek a bölcsészeti idiótaságok, csak a kristálytiszta logikájú egyenletek és a programozás. A gondok már az első osztály elején kezdődtek. Az osztályban 20 lány mellett volt 15 fiú. A lányok többsége csinosabb volt, mint ő. Inkább a kinézetükkel meg a ruhájukkal törődtek, mint a tanulással. Karlóczky Noémi, mint az egyik tanár lánya, kivételezett volt és utált. Ráadásként kizárólagos apai neveltetése miatt nem ismert semmilyen női praktikát. Erre ráerősített az is, hogy a sok gimiben töltött nap miatt rendkívül intelligens volt és nagyon sokat tudott. A leckéket már előre megtanulta, rengeteget tudott. Hamarosan ráragadt a Stréberke gúnynév. Utálta ezt a nevet és bánkódott is eleget, de inkább elviselte. Tűrt és újra csak tűrt. Számára nem volt mentség és lehetőség, csak sima, egyszerű tudni akarás. Sokszor elfelejtkezett magáról és képes volt késő éjszakáig tanulni és olvasni. Az tény, hogy a matekkal nem volt semmi gondja, de a történelemmel meg a magyarral – éppen az egzakt logikai levezetések hiánya miatt – sokat kellett küzdenie. 4,5-4,7 közötti átlaga volt rendszeresen. Sajnos testalkata miatt testnevelésből soha nem volt jobb jegye hármasnál, meg a tanár miatt a magyart is el-elhanyagolta időnként.

Visszaemlékezett az első gimiben töltött tavaszára. Akkor is olyan szép napsütéses idő volt, mint most. A meleg lecsalogatta a lányokról a több réteg ruhát és kellemes könnyű kis rucikban jártak be. Persze neki nem voltak csinos ruhái, hiszen apjával ezt az öltözködés-dolgot valahogyan soha nem sikerült megértetnie. Nem értette meg, hogy a tanárságban jópofa és laza ember apaként miért ilyen szigorú? Például soha nem engedte el bulizni a többiekkel. Soha nem mehetett el moziba, még egyedül sem. Suli után pár perccel már mennie kellett haza, hiszen az apja nagyon is jól ismerte az órarendjét. Ettől függetlenül szerette a lányát, csak a szigorát kellett elviselni!

Nem sikerült beilleszkednie! Szembe kellett néznie ezzel. A többiek is sokat cseszegették és bántották. Főleg a csajok voltak kegyetlenek. 14-15 éves bestiák voltak, de sokszor bizony nagyon durván ellene fordultak. Ezen a tavaszon volt, hogy informatika órán az egyik hirtelen kinőiesedett lány szemezett egy vele szemben ülő sráccal. Sőt, egész nyíltan flörtöltek. Rosszullétre hivatkozva kikéretőzött a WC-re. Ott aztán egyből eltört a mécses: elsírta magát. Aznap éppen nem volt semmi durva, csak a szokásos apró tüskék, de ezzel a szemezéssel most lett tele a hócipője. A srác neki is tetszett, de sajnos teljesen esélytelen volt. Bezzeg annak a buta libuskának alig pár percébe került és a srác máris belehabarodott. Ez már túl sok volt!

Pár perc múlva Antalka is kijött utána.

• Mi van, Noémi? Te nem szoktál kikéretőzni. Beteg vagy?

• Én, én, … – csak hebegett a kislány. Egy tanár soha nem jött ki diákja után az óráról. Főleg a női WC-be férfiként…

• Hol a szemüveged? Tudom, hogy a nélkül alig látsz valamit.

• Nem tudom, idejövet leesett és nem találom.

• Még szerencse, hogy én megtaláltam a folyosón az ajtó előtt pár lépéssel. Itt van. Vedd fel és szedd össze magad!

• Köszönöm. Csak hadd mosakodjak meg! – ahogy ránézett a tanárra, nyilvánvaló lett, hogy alaposan kisírta magát.

• Miért sírtál? Bántottak? Mert az, hogy nem vagy beteg, nyilvánvaló.

• De én tényleg csak rosszul… - a lelepleződésében csak zavartan motyogott.

• Figyelj, kicsim! Nekem elmondhatod.

• Tanár úr! Kérem, hagyjon békén! – próbálkozott tovább a lány.

• Szedd össze magad! Most rögtön! Értetted, Stréberke! – csattant rá kedvenc tanára.

• Nincs joga így nevezni! – most már kiabált a kislány.

• Stréberke! Stréberke! Annyiszor mondom, ahányszor csak akarom! Stréberke! – húzta tovább.

• Elég! – most már teljes erőből kiáltott.

• Nem elég! Stréberke! – nem akarta abbahagyni soha talán?!

• De igen! Elég! – erővel pofonvágta imádott tanárát. Egy vérig sértett, pánikba esett nő menekülésének teljes erejével.

• Jaj, mit tettem! – ezzel elájult.

Az igazgatónő kanapéján tért magához. Pár perc telhetett el. Csak Antalka volt ott. Az imádott, bálványozott, mindenekfelett szeretett, jópofa Antalka, akit ő haragteli nőiességének teljes erejével pofonvágott. Most pedig kirúgják, hacsak nem citálják egyből bíróság elé. Hiszen aki kezet emel a tanárára, azt ki kell rúgni azonnal! Most kezdett el igazán sírni.

• Na, kicsim. – szólt Antalka – Azt hiszem, hogy volna mit megbeszélnünk!

• Ühümmmm.

• Ne szólj! Én elmondom a saját verziómat, utána Te jössz. Értetted?

• Igen.

• Szándékosan hoztalak ki a sodrodból. Azt akartam elérni, hogy egyszer végre merjed vállalni saját magadat és ne bújj a hülye szemüveged meg a rettentő nagy eszed mögé. Azt hiszem, hogy alaposan túllőttem a célon. Ezért a magam részéről elnézést kérek!

• Jó.

• Azt viszont kérem, hogy merjél a többiek felé is megnyílni. Annyira magadra való vagy! Időnként úgy üvölt a magányod, hogy megrettenek tőled. Ugye, ez bánt, kicsim?

• Igen. – csak szipogott tovább.

• Nem kell félni! Ragyogó eszed van és nagyon, nagyon kedves vagy! A lelkedet is kiteszed mindenért, amit szeretsz. Tudom a többiektől, hogy mit csinálsz az óráikon. Azt meg látom, hogy mit művelsz a szünetekben. Sajnos, azt is látom, hogy veled mit művelnek a többiek a szünetekben. Sajnos a tinik igazán kegyetlenek tudnak lenni azokkal, akik nem felelnek meg az elvárásaiknak.

• Köszönöm! – kezdte összeszedni magát - Tanár úr, köszönöm és nagyon-nagyon sajnálom azt a pofont. Tényleg sajnálom!

• OK, spongyát rá!

• Tanár úr!

• Igen?

• Kicsöngettek?

• Igen, és már be is. Mára el vagy engedve. Apáddal majd elrendezem! Most menj és sétálj egyet a városban. Menj el 1-2 boltba és vegyél magadnak valamit. Olyant, amit Te akarsz és nem az apád! Valami apróságot, amit holnap fel fogsz venni. Adok egy kis pénzt, hogy meg is tudjad venni. Majd lassanként a zsebpénzedből megadod. Holnap reggel várlak a tanári előtt. És szeretném látni a változást! Mindegy, hogy mit, de lássam! Rendben van, kicsim?

• De az apám… - ellenkezett Noémi.

• Ne is törődj vele! Ez a Te életed! Nem az Övé!

Sokáig ruhában gondolkozott, de csak nem az lett belőle. Inkább átfestette a haját. Volt meglepetés! Először otthon, ahol hatalmas letolást várt, de az apja inkább magához ölelte és gratulált a bátorságához. (Antalka már alaposan előkészítette a terepet.) Aztán másnap az osztálytársai kicsit másképpen néztek rá. Utána sem fogadták be igazán, de legalább elfogadták olyannak, amilyen és egyre kevesebbet bántották. Néha még beszélgettek is vele, bár erős túlzás lenne barátságnak nevezni. Lassan magánya elefántcsonttornyából kezdett kijönni.